A számok bűvkörében: oktatás és költségvetés

A 2019-es költségvetésben szereplő oktatásra szánt növekedés kecsegtető lehet és bizakodásra adhat okot, ugyanakkor nem árt a számok mögé nézni. Fontos szem előtt tartani, hogy az inflációt 2019-ben az ideivel (2.5%) ellentétben 2.7%-ra jósolják, ami nem jelent mást, minthogy e növekedés az új reálérték megtartására sem lesz majd elegendő.** Ennek fényében már kevésbé szembetűnő a mézesmadzag.

Bizalom és megbecsülés hiánya

A magyar oktatási rendszer fejlesztése nem csak az anyagiakon múlik. Már az is sokat segítene, ha bizalmat fektetnénk a pedagógusok, tanárok szakértelmébe és tudásába, így azt sem kérdőjeleznénk meg az életpálya modell és portfóliók bevezetésével, hogy a már évtizedeken keresztül ezen a pályán lévő szakemberek vajon kompetensek-e szerepük betöltésére. E helyett hosszabb távon sokkal jövedelmezőbb lenne megbízni bennük annyira, hogy visszaadjuk nekik az őket és intézményüket megillető autonómiájukat. Az se volna utolsó ötlet, hogyha a pedagógusok nem éhbérért nevelnék fel a jövő generációját, hanem lehetőségük lenne arra, hogy az egész napos robotolás után már ne kelljen különórákat adni, esetleg mellékállást vállalni. Mindezt nem azért, hogy aztán megtankolják a Porsche-t, hanem hogy a saját gyereküknek is meg tudják engedni azt, hogy színházban láthassák az iskolában annyit nyüstölt tananyagot vagy hogy ne jelentsen gondot ünnepnapokon kívül is bemenni egy könyvesboltba és levenni a polcról a hőn áhított könyv folytatását. Megjegyzem, egy ehhez hasonló „életszínvonal” nem csak a pedagógusokat, tanárokat illeti meg, hanem a társadalom egészét.

A jövő generációjával játszunk

Napjainkban nem igazán a kritikus gondolkodás fejlesztése a legfőbb cél. Ebből csupán egyetlen kérdés következik: valóban a köz érdekét képviseljük vagy inkább a saját pecsenyénket sütögetjük, amikor a jövő generációját fosztjuk meg újra és újra az őket megillető oktatási színvonaltól? Igenis nekik ártunk, amikor kiszipolyozzuk tanáraikat, megfosztjuk őket a szabad tankönyvválasztás lehetőségétől vagy amikor a jövőjükkel játszunk, és kiszámíthatatlanul, szakmai érvek hiányában módosítgatjuk az érettségi szabályait, arról nem is beszélve, hogy a felsőoktatásunk is évről évre a tehetősebb szűk rétegnek kedvez. Nem volna jobb egy olyan rendszerre törekedni, ahonnan nem kivándorolnak a frissen végzett gimnazisták, hanem ahova – ha el is mennek tapasztalatot gyűjteni – szívesen térnek majd vissza? Nem érné meg jobban hosszútávon egyenlőbb esélyeket teremteni: az ingyen tankönyv valóban ingyen és ne kölcsön legyen vagy hogy ne azon múljon a jobb év végi jegy, a továbbtanulás, hogy ki tudja megengedni a külön tanárt és ki – sokszor saját hibáján kívül – nem? Vajon nem tartozunk-e ennyivel a saját társadalmunknak?

Finn oktatási modell? Alternatív iskolák? Addig, amíg a WC papír/ kréta/ fűtés/ elegendő számítógép kérdése felmerülhet vagy az, hogy az SNI-s gyerek megkapja-e a számára sokszor mindent eldöntő szakembert, amíg a fénymásolópapírt a diákok viszik, és amíg a kivetítő, egy működő wifi hálózat nem válik a tanítási eszközök megkérdőjelezhetetlen részévé, addig ne is álmodjunk többről. Ezeknek az alapvető feltételeknek nem lenne szabad semmilyen politikai meggyőződés és berendezkedés áldozatává válniuk. Az oktatás területén elkezdett apró, de megtérülő intézkedések az első lépések afelé, hogy biztosítsuk a következő generációt arról, hogy előre és nem visszafele haladunk az időben.

*https://www.napi.hu/magyar_gazdasag/folytatodik_a_penzkivonas_a_magyar_oktatasbol.665639.html

**https://merce.hu/2018/06/13/az-oktatas-lesz-a-2019-es-koltsegvetes-nagy-vesztese/