Magyarország rossz irányba húzza az EU-t?

Egy ország pillanatnyi bel-, vagy éppen külpolitikájának elemzésekor nem lehet elkerülni az időbeli és térségbeli kitekintést.

Lengyel, magyar - két jó barát

Magyarország és Lengyelország politikai és civil kapcsolata hagyományosan baráti. Olyannyira, hogy 1939-ben a német szövetségbe sodródott Magyarország nem engedélyezte, hogy a Lengyelország lerohanására készülő német haderő felvonulási területnek használja Magyarországot. Amikor végül Lengyelország közös német-orosz megszállása bekövetkezett, a menekülő lengyel katonák és civilek Magyarországon keresztül nyertek kiutat és menedéket, majd évekig Balatonbogláron működött Európa egyetlen lengyel nyelvű gimnáziuma. A háborút követő világfelosztás után a térségben az uralmat a barna pestistől átvette a vörös pestis, a két ország egy blokkba került. Az ezt követő évtizedek története is bőven szolgál példákkal a fentiekre.

A gazdasági és regionális politikai hasonlóságok teszik érthetővé, hogy a két ország bel- és külpolitikai reagálása sok hasonlóságot mutat. Az 1990 utáni választások és kormányok politikai színezetének ciklikussága is hasonló, újabban pedig bizonyos európai kérdésekben is közös fellépés tapasztalható. Ám ez sem véletlen, hiszen jó néhány európai kérdés másképpen fest a „régi demokráciákból”, és másképpen az „új demokráciákból” nézve. A jelenleg egyik legfontosabb ilyen az ún. migránskérdés, amelynek ugyan egyelőre sem Lengyelország, sem Magyarország nem célállomása, ám mindkettő schengeni frontállam, tehát érintett az ügyben. A jelenlegi késlekedő, a saját törvényeit is semmibe vevő európai migránspolitika veszélyei jobban látszanak Kelet-Európából nézve. Nem véletlen, hogy a betelepítéssel szembeni ellenállás Németországban is a keleti tartományokban erősebb. Nem kell ehhez a szélsőjobb veszéllyel riogatni, ez egyszerűen történelmi realitás.

Nyugaton is győz a magyar példa

A magyar intézkedéseket (fizikai akadály építése a schengeni határokon) először elfogadhatatlan hangnemben bíráló „régi demokrata” vezetők – elsősorban az osztrák elnök – sorra ismerik be ezen intézkedések jogosságát és szükségességét azzal, hogy hasonló lépéseket tesznek. Most (2016. március 22. után), amikor Európát ismét elfogja a terrorizmustól való rettegés, bizonyosodik be, hogy az átgondolatlan, parttalan liberális kezelésmód visszafordíthatatlan károkat okozott az egész európai közösségnek, pont úgy, ahogyan némely kelet-európai politikus azt előre jelezte. A bürokratikus EU-szocializmus gyermekbetegségei nem egyformán súlyosak. Mert feladni azt a nevetséges törekvést, hogy EU-jogszabályok határozzák meg a csemegeuborka méretét és görbeségét (valódi példa!) sokkal könnyebb, mint gazdasági és politikai megoldást találni olyan problémákra, amiknek inkább elejét kellett volna venni, semmint hagyni Európa fejére nőni.

Belpolitikai jelenségek

Ami a belpolitikai lépéseket illeti, az 1990 körüli „jogállami forradalom” valamint – utóbb – két ciklusnyi liberális-posztkommunista kormányzás után a jelenlegi konzervatív rezsim úgy véli, hogy egy „második jogállami forradalom” keretében számolhat le a még megmaradt régi struktúrákkal. A demokratikus választások során kapott hatalmi túlsúlyával élve átszabja a jogrendszert, a gazdasági törvénykezés útjából kiiktatja az Alkotmánybíróságot, és a gazdaságban is az országos (nemzeti) érdekeket helyezi előtérbe (bankadók, a magán-nyugdíjpénztárak államosítása). Közben persze látványos kudarcoktól kísért dilettáns központosítást is végrehajt (közoktatás irányítása, közegészségügy elhanyagolása), nagy károkat okozva.

Az ún. régi európai demokráciákban egy-egy azonos színezetű kormányzati ciklus hossza 12-16 év, az északi országokban olykor még több. Az új demokráciákban a rezsimváltás sűrűbb, de tény, hogy eleddig Magyarország az egyetlen a térségben, ahol 1990 óta minden kormány stabilan kitöltötte a négyéves ciklusát, nem úgy, mint pl. Belgiumban, ahol a választások után olykor másfél évig egyszerűen nincs is kormány az elfajult és feloldhatatlan, kívülről nézve primitívnek tűnő belső ellentétek miatt.

A fenti „régi demokráciák” és „új demokráciák” kifejezések a Velencei Bizottság szókincséből erednek, és a nyílt és nyilvánvaló kettős mércéről árulkodnak. A bírák kinevezésének gyakorlatát illetően a „régieknél” elfogadják az állami, kormányzati befolyást, míg az „újaknál” nem, ezt most éppen Lengyelország tapasztalhatja meg.

A közmédia már 25 éve durva politikai harc színtere, mondhatni, hogy ebben totális politikai háború folyik. Most éppen a jelenlegi kormányzat gőzhengere dolgozik, de mint tudjuk, a sajtó befolyásolására a régi minta-demokráciákban is van példa (lásd. például kölni szilveszteri események). Minden esetre a sajtószabadsággal nagy baj nem lehet Magyarországon, ha most jelenhetett meg – Magyarországon, magyarul – egy könyv „Az Unió első fasiszta állama” címmel, egy, a korábbi liberális-posztkommunista rezsim által ajnározott lelkész (!) védnöksége alatt, természetesen Magyarországról. (*)

Soha nagyobb fejfájása ne legyen az Európai Uniónak, mint amit most Magyarország és Lengyelország okoz neki.

 (*) https://nepszava.us/az-unio-elso-fasiszta-allama-cimmel-mutatjak-be-bartus-laszlo-uj-konyvet/