Francia elnökválasztási portrék 1. - Emmanuel Macron

„Gyalog is jöttem, meg nem is; hoztam is ajándékot, meg nem is; szocialista is vagyok, meg nem is.” Emmanuel Macron politikai ígéretei alapján leginkább a Mátyás király népmeséből ismert bíró „okos lányára” emlékeztet. Az erős médiatámogatást élvező, 39 éves elnökaspiráns a közvélemény-kutatások szerint jelenleg Marine Le Pennel halad fej-fej mellett a győzelemhez vezető úton, 24%-os első fordulós támogatottsággal. A január végén botrányokba kevert, jobboldali François Fillon népszerűségvesztése után favorittá előlépett Macronnak rendre sikerül kicsúsznia ellenfelei markából, akik próbálnak rávilágítani a jelölt ellentmondásosságára. A legfőbb paradoxon: Emmanuel Macron a változás megtestesítőjeként állítja be magát az elmúlt 5 év szocialista kormányzásából kiábrándult országban, holott éveken keresztül tagja volt a Szocialista Pártnak, François Hollande kormányában előbb tanácsadóként, majd egészen tavaly novemberig gazdasági miniszterként vállalt meghatározó szerepet.

A siker titka

A magyar fejjel szinte érthetetlen jelenség a francia szavazókkal beszélgetve valamelyest világosabbá válik. Macron nem politikája, hanem személyisége, életpályája és retorikája szempontjából jelent újdonságot.

Egyrészt, az elmúlt évtizedekben a francia politika jelentősen professzionalizálódott, az emberek kezdik megelégelni azokat a politikusokat, akik egész életükben csak pártpolitikával foglalkoztak. Macron, bár ugyanazokra a politikai elitegyetemekre (Sciences Po, ENA) járt, mint az eddigi köztársasági elnökök nagy része, fiatal bankárként előbb a magánszektorban bizonyított. Népszerűségét annak is köszönheti, hogy gazdasági miniszterként nem félt ellentmondani kormánytársainak, vagy akár egyenesen a miniszterelnöknek és a köztársasági elnöknek. Rendkívüli politikai merészségre vall, hogy bevállalta, miniszterként saját politikai mozgalmat (En Marche) indít, majd a szocialista pártot megkerülve, ennek a mozgalomnak az élén indul az elnökválasztáson. Mindezt 39 évesen, amikor a 2007-ben győztes, akkor 52 éves Nicolas Sarkozyt is túl fiatalnak tartották. A jelölt több mint 20 évvel idősebb felesége miatt is kilóg a sorból, akivel szívesen jelenik meg a bulvárlapokban nem titkolva Brigitte Macron aktív szerepét kampányában.

Másrészt, bármilyen homályos politikai üzenetekhez is vezet az a retorika, mely alapján Emmanuel Macron sem a bal-, sem a jobboldalon nem helyezi el magát egyértelműen – demonstrálva ezzel, hogy véget kíván vetni a hagyományos bal- és jobboldali ellentéteknek – a franciák egy része ezt őszintének értékeli. Sokan úgy látják, az előző elnökök sem cselekedtek másképpen, hiába kampányoltak markánsan jobb-, vagy baloldali szlogenekkel. Amikor a jobboldal volt hatalmon, a balliberális médiatúlerő rángatta bele a vezetőket a „politikai korrektség” csapdájába, és akadályozta megdönthetetlen tabukkal a kormányzást. Az utóbbi öt évben pedig François Hollande volt kénytelen szocialista politikáját jobboldali elemekkel korrigálni, hogy elkerülje a teljes gazdasági és politikai kudarcot. Mindezekből adódóan a jobb- és baloldal megkérdőjelezése még pragmatikus megfontolásnak is tűnhet Macron részéről, aki leginkább abból a szempontból jelent változást, hogy kampányretorikájában véget vet a két nagy, bal- és jobboldali párt állandó csatározásának.

Új erő, vagy szocialista avatar?

Az En Marche vezetőjének ellenzői azonban attól tartanak, hogy a melegházasságot és multikulturalizmust támogató, társadalmi értékrendje alapján balliberális, ugyanakkor szociálisan kevéssé érzékeny volt bankárból lett elnökjelölt hatalomra kerülése esetén leginkább François Hollande hezitáló politikája folytatódna egy új, fiatalabb elnök személyében, további súlyos károkat okozva az országnak. A jobboldal bár megkésve, de az utóbbi időben egyre gyakrabban hívja fel a figyelmet arra, hogy „Macron egyenlő Hollande-dal”. A gyanút erősíti, hogy a jelenlegi kormány és a szocialista párt „erős emberei” tömegesen sorolnak ki a hivatalos szocialista jelölt, Benoît Hamon mögül, hogy Emmanuel Macront biztosítsák a támogatásukról. Ráadásul Macron egyértelműen François Hollande-nak köszönheti, hogy országszerte ismertté vált, és az is érdekes, hogy az elnök mindvégig tolerálta Macron látványosan különutas politikáját. Elképzelhető tehát, hogy egy előre kitervelt taktikáról van szó, amely lényege, hogy a már évek óta minden elemző szerint választási bukásra ítélt Szocialista Párt fő emberei és érdekkörei Macronon és az En Marche-on keresztül próbálják átmenteni hatalmukat a következő ciklusra.

Legyen a békítő, modern változás előfutára, vagy a francia elnökválasztások legnagyobb átverése, Emmanuel Macron nagy népszerűsége ellenére sem dőlhet hátra. A felmérések szerint a fő jelöltek közül az ő szavazótáborában állítják a legtöbben, hogy a választásokig még változhat az elképzelésük. Ami pedig a változást illeti, François Fillonnak és Marine Le Pennek is megvan a maga elképzelése a gazdasági gondok, integrációs nehézségek és terrorizmus sújtotta Franciaország jövőjéről, amelyet a portrésorozat további részeiben mutatunk be…

Első kép forrása

Második kép forrása